Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A TEÁSKANNA Andersen meséje

 Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egészen ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, miért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt ugyis megteszik helyette mások?  A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mínt szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

- Ismerem őket! - sóhajtotta. - Ismerem hibáikat is, be kell látnom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái - erényei is vannak az embernek. A  csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője.A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de adakozó, uralkodó és vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre!  Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos illattá a kínai levleket.

   Gondtalan, vidám ifjúságában így elmélkedett magában a teáskanna. Ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti teáskannát.

  Ott hevert a teáskanna ájultan a földön, a forró víz szétfolyt belőle, letörött a csőre, letörött a füle - a födeléről ne is beszéljünk, arról már elég szó esett. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyűbb: mindenki rajta nevetett, rajta s nem az ügyetlen kézen.

- Sohasem felejtem el azt a pillanatot! - sóhajtottaa teáskanna, amikor később elbeszélte a történetét.  - Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok., félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy szegény öregasszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis - akkor kezdödött el az én igazi életem. Mert a világon mindeni máshová ér el, mint ahová elindult. Belém földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, nem tudom, ajándékba kaptam, a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letürt csőrömet, letört fülemet. A földem befogadta a hagymát, a s az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé - addig, tudjátok nem volt szívem. De tudjátokakkor élet támdt bennem, élet és erő. Nedvek keringtek a bensőmben: a hagyma csírába szökkent, sztán virágot bontott, és én hordoztam, én voltam a bölcsője. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, aki másnak tudja áldozni az életét!  A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem. Mindenki megcsodálta, mindenki dícsérte. Én meg örültem - bizony, megérdemli a dicséretet a szépsége virág!

Egy nap aztán azt mondta valaki: "Jobb cserepet érdemelne!"

Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.